4. fejezet - Királyok és királynék 2/2

Sziasztok! Itt a negyedik fejezet, remélem tetszik majd, jó olvasást. Ui.: Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jelentkeztem! :} 

*

Uther azon fáradozott, hogy fogadhassa folyamatosan érkező vendégeit, míg Esteban és Miranda kiélvezhették a "megérdemelt" luxust. Közben Merlin sem volt képes a király parancsát véghez vinni, mert Arthur arra utasította, hogy gondoskodjon az unokatestvéreiről.

- Miért nem Milgard gondoskodik róluk? - panaszkodott Arthurnak. 

- Mert ő kertész, nem az a dolga, hogy takarítson és etessen - válaszolta mogorván a herceg. 

Még volt néhány óra a fergeteges születésnapi ünnepélyig, így az egész kastélyban fel-alá mászkált kivétel nélkül mindenki. Vagyis majdnem mindenki... Peter, Susan, Lucy és Edmund a szobájukban kuksoltak. Ahogy az előbb is, Susan és Lucy eltudták magukat foglalni Cornelius könyveivel. Peter az ablaknál álldogált és az udvaron munkálkodókat nézte. Edmund a szoba bejárati ajtajánál mászkált és Merlinen gondolkodott. Mind a négyen annyira belemerültek abba, amit csináltak, hogy nem is vették észre, hogy kopogtattak az ajtón - csak amikor azt kinyitották és az ajtó hátba vágta Edmundot. 

- Au! 

- Jaj, Edmund fiam... elnézést - Uther király lépett be a szobába és hatalmas zsákkal a vállán. - Kopogtam, de nem válaszoltatok. 

- Mi van a zsákban? - Peter odalépett a király mellé. Egyáltalán nem értette, hogy miért nem kért meg valakit, hogy vigye azt a nagy zsákot, elvégre egy királyhoz nem nagyon méltó zsákok cipelése. 

- Örülök, hogy kérded - ledobta a hatalmas zsákot a hozzá legközelebb fekvő ágyra, Edmundéra. Amikor a zsák ráhuppant az ágyra, nagy csörömpölést lehetett hallani. - Megszeretnélek kérni benneteket, hogy segítsetek a nagyterem kidekorálásában. Még rengeteg teendőm van estig, és úgy látszik, nem vagyunk elegen.

- Ez csak természetes - mondta komoly arccal Susan és kivette a könyvet Lucy kezéből, mert láthatóan, amikor Uther elmondta, hogy dekorálni kellenek, újból a könyve fölé meredt és inkább olvasott tovább. - Persze, hogy segítünk. 

- Köszönöm, fiatalok. Azonban, volna itt valami, amit talán nem hisztek veletek szemben igazságosnak, de... mivel ez egy kifejezetten családi találkozó lesz, megszeretnélek kérni mindannyiótokat, hogy miután végeztek a dekorálással, holnap reggelig tartózkodjatok a szobában. 

- Megértettük - szólt Peter, látván, hogy Susan újra a királyhoz akart szólni. - Itt fogunk maradni. 

- Áh, köszönöm, fiam! - Uthernek fülig ért a szája, őrült, hogy legalább egy este erejéig nem kell attól félnie, hogy Arthur valamelyik Pevensie közelébe menne, és legalább ő is mulathat.

*

Miközben Uther munkát adott Peteréknek, a kastély másik felében már fojt a munka... főleg Merlinnek. Nem jött jól neki, hogy Arthur beosztotta őt szobalánynak, és ráadásul pont Estebanhoz. A húgával nem volt gondja, de Estebannal már régebben is voltak összetűzései - mint például három évvel ezelőtt, amikor Merlinnek kellett elkisérnie őt egy vadkan vadászatra: az lett a vége, hogy Merlin lőtt egyedül 3 nagy disznót, de Esteban mindet a magáénak titulálta. 

- Merlin! Ez a tea borzalmas... - Esteban Merlin minden második tettébe beleszól, és egyszerre vagy négy dolgot bíz rá. - Ez förtelmes. Mégis hogy tud a herceg megtűrni téged!? Fújj...

- Nagyon sajnálom...

- ... uram ... 

- ... igen, nagyon sajnálom, uram! - Merlin odasétált egy tálcával a tükör előtt álldogáló Estebanhoz, aki nagylelkűen csodálta magát az estélyi öltönyében. A férfi mérgesen rácsapta a poharat a tálcára s a maradék tea fele ki is fröccsent. 

- Merlin - szólt Miranda. - Hoznál nekem almát? Láttam egy alma árust, amikor leszálltam a hintóról. Nagyon éhezem.

- Azonnal, Miranda kisasszony - Merlin kisétált a szobából. Amikor becsukta az aranyszínű ajtót, tudván, hogy Esteban nem látja, elkezdett visszafogottan táncikálni a boldogságtól, hogy van egy kis "szabadideje".

- Miért vagy ilyen gonosz vele? - kérdezte Miranda, miközben a hajkeféért nyúlt. 

- Gonosz? Húgom, az ilyen bánásmód azé...

- Milgarddal rendes vagy. Ő szinte boldog szolgaként. Amikor meglátogatjuk Uther királyt, mindig úgy kezdesz bánni a nálad alsóbbrendűekkel, mint egy ördög. 

Esteban láthatólag észre se vette, hogy épp az előbb nevezte ördögnek a saját húga. Csak azzal volt elfoglalva, hogy jól áll-e a nyakkendője.

- Esteban? - most végre Mirandához fordult.

- Mi az? - kérdezte. 

- Arról beszéltem, hogy miért vagy ilyen... - mielőtt befejezhette volna a mondandóját, valaki kopogott - ebben az esetben ők ketten meghallották.
- Szabad - mormogta a még mindig a nyakkendőjét piszkáló Esteban. Egy lány lépett be az ajtón.
- Elnézést... - szólt.
- Csak gyorsan, Gwen. Nincs sok időnk - amikor Esteban kimondta ezeket a szavakat, Miranda kitágult szemekkel meredt rá, de a férfi vállat vont.
- Igen, tudom, Esteban úrfi. Csak azért jöttem, mert a király megkért, hogy minden vendéget értesítsek róla, hogy az ünnepély fél, vagy egy órával később kezdődik.
- Rendben... elmehetsz! - parancsolt Esteban, Miranda "kínjában" rámosolygott Gwenre.
Amikor Gwen kilépett a szobából, alig tett meg pár métert... Merlin egyenesen belerohant és a három alma, amit Mirandának hozott, a földre estek.
- Oh, bocsáss meg... - zihálta Merlin, majd letérdelt az almákért.
- Ugyan, semmiség - mondta Gwen és elkapta az egyik almát, ami épp kigurulni készült Merlin kezéből. - Éhes vagy?
- Mi? Óh, ezek? Ezeket Miranda kisasszonynak viszem - ezután néhány másodperces hallgatás következett, amit Merlin szakított meg. - Tudom, hogy elvileg tilos lenne ilyet mondanom, de életem egyik legcsodásabb öt perce volt, amíg elmentem ezekért.
Gwen felnevetett.
- Esteban úrfi újra zaklat? - kérdezte Gwen lazán mosolyogva.
- Igen... - Merlin tett egy 360 fokos kört a szemével. - De... két-három nap, és újra szabad leszek. Feltéve, ha Arthur nem kéri újra, hogy fürdessem meg a lovát.
- Arthur rendesebb annál.
- Neked könnyű ezt mondani, aki alig beszél vele... - Merlin erőteljesen kihúzta magát. - De most, ha megbocsájtasz, Miranda kisasszony már várja az almákat.
- Hát, persze! - azzal elköszöntek. Gwen hátrafordult és komoly arccal nézte, ahogy Merlin belép Rowling-szobába.

 

*

 Ez idő alatt Peter, Susan, Edmund és Lucy már a bálteremben pakolászták a zsákban talált holmikat.

- Micsoda badarság... - morgodt Lucy.

- Hm? - fordult hozzá Peter.
- Miért nem történik semmi? - kérdezte szomorúan a lány.
- Ezt meg hogy érted?
- A hullócsillag teljesítette a kívánságomat. Már eltelt azóta néhány nap, de semmi olyan nem történt, ami...
- Lucy, figyelj rám - Peter jó testvér módjára megfogta húga vállát. - Azt ne mond, hogy arra számítottál, hogy mindent úgy találunk, ahogy anno itt hagytunk.
- Akkor 1300 év telt el, amikor nálunk csak egy. Most, hogy nálunk több, itt csak 150. Kizártnak tartom, hogy minden a semmibe veszett.
- Miért ne... - Peter szemei kikerekedtek. - Várj csak! Most akarsz előjönni az "Aslan miért nem segített?" szöveggel?
- Aslan jelent mindent.
Peternek nem volt világos ez mit akart jelenteni. Csak a homlokát ráncolta, amikor...
- AUUU!!!
Susan, aki a zászlókat próbálta maradásra bírni a falon, leesett Edmund nyakáról, de nem esett komoly bántódása - kivéve, hogy eléggé fájt neki a földet érés.
- Jól vagy? - rohant oda hozzá Peter és Lucy.
- Igen... túlélem... - motyogta Susan, miközben felállt. Edmund követte a példáját és ő is felállt néma csendben.
- Nem akarsz mondani valamit Susennek? - kérdezte Peter, mire Edmund szúrós pillantást vetett rá.
- De... - mondta szemrehányóan. - Bocs...
- Nem kielégítő... de elfogadom - mondta Susan, de olyan volt, mintha Peter mondta volna.
Abban a percben Uther király és Arthur herceg léptek a nagyterembe, és egyenesen odasétáltak a négy testvérhez.
- Nos, látom, hogy sokat haladtak a dekorálással. Majdnem az összes zászló fent van... - miközben Uther magyarázta, hogy mik vannak kész és mik nem, Arthur figyelmét nem tudta elkerülni, hogy Susan a fenekét vakargatja, amire kellően erősen ráhuppant. - ... nos, Peter, úgy látom, hogy a segítségetekre már nincs több szükség,  visszatérhettek a szobátokba.
- Felség... - Peter kivezette a testvéreit a teremből. Ahogy mind a négyen eltűntek Uther arca elől, a férfin aggódás és bizonytalanság söpört végig.

*

Miután a négy Pevensie visszatért a tágas szobába, Merlinnek sem kellett már Esteban kívánságait hajszolnia, ugyan is Arthur elküldte őt, hogy mosdassa meg a lovát. Miután készen volt, szerencséjére Miranda és Esteban már csak percekre voltak, hogy elinduljanak a találkozóra, így úgy gondolta, hogy belekezd Uther utasításába. Fogta magát és Pevensie-ék szobája elé ült, mondván a kérdezősködőknek, hogy hulla fáradt és most pihen. 

- Lucy... - szólt Peter az ablakon kibámulva. - ... elgondolkodtam, és igazad volt! 

- Mivel kapcsolatban? - emelte fel Edmund a fejét az egyik Cornelius könyv felül; ugyanis ő is unta magát, így miután visszatértek a nagyteremből, ő is csatlakozott az "olvasó klubhoz".
- Arról, hogy azt mondta, ez kész vicc. Akármilyen logikátlan is, a hullócsillag nem véletlenül hozott ide minket - Merlin odakint felkapta a fejét. - Azután, hogy Edmund jött azzal, hogy... tudod... - Peter úgy beszélt, mintha tudná, hogy valaki hallgatózik. - Azután elgondolkodtam. Csak 150 év telt, nem létezik, hogy Narnia összes lakója hipp-hopp eltűnik!
Merlin odakint már így is sokat hallott. Azt, hogy "Narnia" és "Csak 150 év telt el" tisztán hallotta.
- Igazad van - szólt Susan. - Biztos, hogy nem ok nélkül váltotta valóra Lucy kívánságát.
- Elvégre mi vagyunk a nagyfőnökök! Most is nekünk kell rendet tennünk - dobta le a földre a könyvet Edmund. Merlin becsukott szemmel hallgatta mind a négyüket. Biztos volt benne, hogy a "nagyfőnök" a régi uralkodók jelzőre utal.
Peter szó nélkül odasétált a könyvhöz, amit Edmund a földre hajított és fölvette. Amikor felegyenesedett, megpillantott Edmund ágya mellett valamit. Egy körülbelül egy méter hosszú arany rúd hevert a földön. A szőke fiú visszadobta a könyvet a földre, majd elindult a rúd felé. Három testvére érdeklődve figyelte, hogy mit csinál.
Amikor felemelte az arany rudat, Edmund felállt és bátyja mellé sietett.
- Ez még mindig itt van!? - kérdezte.
- Mi?
- A zsákból esett ki... amit Uther hozott... - Ed magasra felhúzta a szemöldökét és bólogatott, mintha végig tudta volna, hogy a rúd az ágya mellett volt. - Akkor esett ki, amikor a zsákot akartad a válladra kényszeríteni.
- És miért nem szóltál, hogy kiesett!? - Peter felemelte a rudat, mintha agyon akarná ütni vele az öccsét.
- Hékás, csak félszemmel láttam, hogy kiesett, épp a szobából mentem ki. Különben is: azt hittem, észre veszed!
- Hitted? HITTED!? - Peter feje teljesen vörös lett. - Bizonyára véletlenül került bele a zsákba... Elviszem a királynak.
- Nem mehetsz! - állt fel Susan. - Uther azt mondta, itt kell maradnunk!
- Figyelj, ez a jogar-izé biztos kell neki, mert ide van vésve, hogy Seamus P.. Ha ez pedig nem lesz ott azon a bulin, ne mi szenvedjük meg a kárát annak, amit Edmund baltázott el!
Edmundon látszottak a vérig sértődöttség jelei, ám mielőtt reagálhatott volna, Peter kirohant a szobából.
Amikor a fiú kilépett a folyosóra, ott találta a földön ülő Merlint.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte.
- Pihenek...
Peter vállat vont és futni kezdett a nagyterem felé. Miután kifutott a folyosóról, Merlin a másik irányban távozott.

*

A nagyterem már tele volt előkelő emberekkel. Míg Arthur a Mirandának régebben beígért tánccal foglalkozott, addig Uther Estebannal szövögette a kutatás lépéseit.

- Biztos vagyok benne, hogy azoknak valami köze van Narninához... - hebegte Uther.

- Biztosra kell mennünk, uram. Előbb, mindanyiójukat meg kell ismernem, különben lehetetlen lesz rájönnöm akármire is. 

Mind kettejük sajnálatára Morgana, Uther fogadott lánya lépett oda melléjük.
- Mire kell, hogy rájöjj? - nézett értetlenül Estebanra.
- Tessék? - a férfi megpróbálta tettetni a hülyét.
- Azt mondtad, "lehetetlen lesz rájönnöm akármire is".
- Biztos, csak félre hallottál valamit, lányom - mosolygott Uther. Szeme csillogott boldogságtól.
Pár másodperc múlva újabb emberek csatlakoztak a királyhoz és unokaöccséhez. Arthur próbált Morganába kapaszkodni, mert Miranda a másik kezét ráncigálta és vidáman ugrándozott, mint egy kisgyerek. Láthatóan Arthur is élvezte a dolgot, mert nagy nevető görccsel markolászta féltestvére karját, aki csak mosolygott az egészen.
Egy pillanat múlva Esteban elszakította Mirandát a hercegtől, aki csaknem neki esett Morganának.
- Elnézést kérek - mondta, majd a nagyterem ajtajához húzta a lányt. - Mégis mit hiszel?
- Fogalmam sincs miről beszélsz...
- Nem méltó hozzád, hogy úgy ugrabugrálj, mint egy szöcske! Ráadásul így a herceget is lealacsonyítod.
- Hát a terem sarkába bebújva társalogni sem fáklyás menet! - Miranda fogta magát és kirohant a folyosóra, majd eltűnt. Esteban feltételezte, hogy a szobájukba rohan sírdogálni.
Az így feszült férfi - ugyanis Uther teljesen kikészíti a túlzott aggodalmaival - visszatért a királyhoz és két gyerekéhez.
- Miranda? - kérdezte Arthur. - Elment?
- Tudod, már nagyon fáradt volt. Szinte még a hosszú utazást sem heverte ki...
Arthur, Morgana és Uther bólogattak.
- Pedig nem tűnt fáradtnak... - ráncolta szemöldökét Arthur. Abban a pillanatban megpillantotta a terembe belépő Petert, aki pipiskedni kezdett és a királyt kereste a szemével. - Apám... - azzal Peterre mutatott.
- Ez meg hogy kerül ide? - suttogta Uther. Odasietett Peterhez, majd meglátta a kezében az... - Az aranyjogar! Hogy került hozzád?
- A zsákban volt. De csak most vettem észre, hogy kiesett - Peter átadta a botszerű aranyjogart.
- Jó... jó... köszönöm. Elmehetsz.
Peter lazán meghajolt és továbbállt. Remélte, hogy legalább kap néhány dicsérő szót.

*

Miranda Giaus és Merlin szobája fele csatangolt - ezek szerint Esteban hibásan tippelt a lány hollétéről.

Befordult egy folyosóra, ami az erkélyekhez nyílik. Az egész helyet ellepte a sötétség, hiába világított fényesen a hold. Amikor az erkélyekhez nyíló ajtók mellett halad el, észreveszi, hogy nincsenek rendesen becsukva. Hirtelen, valami furcsa hangot hallott. Olyan sípolós féle volt, mintha egy állat lett volna. 

Először elengedte a füle mellett,de amikor másodszor is sípolni kezdett valami, úgy döntött megnézi, hogy mi az. Lassan kifelé tolta az ajtót, és amikor kilépett volna az erkélyre, egy denevér neki repült a ruhájának. Valószínűleg a denevér adta ki a sípoló hangot, de amikor neki repült Miranda szoknyájának, már olyan hangja volt, mint egy nyavíkoló kutyának, aki élet-halál harcot vív. Miranda hátraesett és megpróbálta ütögetni a denevért, de az nem akarta elengedni a szoknyáját. Hamar fel is adta, így amennyire tudott sikoltozni kezdett, megpróbált halk is maradni, nehogy a denevér a haját támadja a szoknyája helyett.

- Segítség..! Megtámadott... egy... denevér... - forgolódott a földön, néha-néha fejbecsapva a bőregeret. 

Amikor már úgy tűnt, hogy senki sem hallja meg, ugyanabból az irányból, amerről ő is jött, Peter futott be a folyosóra. Először mind ketten aggódva és íjedten nézték a másikat, majd Peter hamar cselekedett: a mellette álló páncélból lekapta a kardot és szabályosan a denevérnek dobta. Amikor a kard földet ért, az éle be állt a padlóba és a kard közepén ott csüngött a denevér. Peter oda ballagott Mirandához és felsegítette. Meglepődve látta, hogy ahhoz képest hogy hanyatt vergődött, csak a szoknyára sérült meg. 

 

Ám amit a legjobban megfigyelt, az az, hogy nem sok ilyen szép lánnyal találkozott életében. A lány gesztenye barna szemeiből eltűntek a könnycseppek és még mindig Peterbe kapaszkodva szemlélte meg a fiú arcát. 

- Köszönöm, hogy megmentettél.

- Szívesen - Peter arca egyről a kettőre kivirult. - Habár csak a szoknyád ment tönkre. 

- Igen... - Miranda felhúzta vállait, aztán a fejét ráborította a jobbra és mosolygott. - Igen, de akkor is köszönöm. 

Miranda elengedte Peter karját. 

- És kit tisztelhetek meg benned? - kérdezte a még mindig a lányt csodáló fiút. 

- Peter vagyok.

- Miranda. A kastélyban dolgozol? 

- Nem... csupán ideiglenesen vagyok itt a testvéreimmel. 

- Testvéreid is vannak? Nekem is van egy, bár én nem vallom magam túlzottan szerencsésnek. 

- Kölcsönös - mosolygott Peter, mire Miranda is elmosolyogta magát. - Az öcsém sokszor az idegeim...

- Miranda! - Peter háta mögött Esteban fordult be a sötét "alagútba". Peter megfordult és ellépett Mirandától, aki szomorúan nézett a testvérére. - Mi történt a ruháddal? Ez a fickó tette? 

- NEM! - kiabált Peter, mire Esteban ökölbe szorította a kezét.

- Nem, ő nem bántott, bátyám. Az a denevér támadott meg - a lány rámutatott a kardon henyélő fekete pontra. - Ő segített nekem. 

- Aha... - mondta hűvösen. - Játsszuk a nap hősét, igaz? 

- Esteban... - Miranda lehajtotta a fejét, jelezvén, hogy ez kínos neki. 

- Ugyan már, Miranda. Na és kit tisztelhetek e hős személyében? 

- Peter vagyok... - Peteren látszott, hogy neki is kínossá vált a szituáció. 

Esteban azonnal felidézte, hogy Uther miért kérte a segítségét. Peter... Peter... az egyik uralkodót is Peternek hívták... 

- Peter? Te nem idevalósi vagy, igaz? Mert még nem volt szerencsém látni téged. 

- Igen. A testvéreim...

- Testvéreid? Edmund..? Lucy..? És Susan..? 

- Igen... de maga... honnan...

- A király az imént mesélte el a megtalálásotok történetét. Így még frissek bennem az események. 

- Nagy sztori lehetett - mondta a fejét a  fal felé fordítva Peter. Esteban a háta mögé helyezte karjait.

- Miranda. Gyere. Ebben a ruhában már nem mehetsz vissza az ünnepségre...

Miranda Peter felé fordult és elindult. Majd a kanyarnál újra a fiúhoz fordult és súgott neki valamit. 

- K-ö-sz-ö-n-ö-m - nehezen, de Peter értette mint mondott.

3. fejezet - Királyok és királynék 2/1

Uther király aggódása nem csitult. Pevensiék érkezése óta három nap telt el. Horusnak, a bagolynak, akinek a két levelet kellett kézbesítenie Esteban Rowlingnak, Uther király unokaöccsének, útközben akadt egy kisebb gondja: egy fiatal, tizenéves csibész fiú elkapta, amint a fáradt bagoly egy tócsából szeretett volna kisebb folyadékhoz jutni. De amikor észrevette a madár nyakára kötött királyi szalagot, a fiú megrettent és szabadon engedte. A fiatal bagoly azután hamar el is érte a Rowling birtokot, ami közepén egy hatalmas, előkelőknek kitalált ház állt. 

Horus addig repkedett körbe-körbe a háznál, míg nem talált egy nyitott ablakot, ahol bejuthatott. Perceken belül  megpillantotta Estebant, ahogy kihajol az egyiken és a madárnak kiállt.
- Horus! - intett. A sötét tollazatú bagoly leszállt Esteban kezére. A férfi úgy volt felöltözve, mint akinek sietnie kellene valahova, azaz férfiasan elegáns öltözetben volt. - Mit írt a király? - kérdezte magában.
Elolvasta nagybátyja aggodalommal megtöltött levelét. Úgy érezte, nagyon nagy baj lehet, hogyha az ő segítségére volt szüksége.
Esteban a kandallóban elégette Uther levelét s másikkal felsétált a húga, Miranda szobájába, aki még javában szundított.
- Miranda! - lépett be az ajtón, de a lány nem mozdult. - Ébredj fel! - Esteban elhúzta a függönyöket és a nap sugarai Mirandára szegeződtek. Miranda felemelte a fejét. Göndör hajú lány volt, akinek a haja csillogott a barna árnyalattól, ami egy kevéskét keveredik vörös hatással is.

- Gond van, bátyám? - kérdezte. Miranda egy kifejezetten jól nevelt lány volt, sokszor előfordul, hogy magázza fivérét.
- Csomagolj össze. Uther király levelet írt.
- Miért? Valami... gond van?
- Nem - hazudott. - Camelotba kell mennünk dédnagyapánk 189. születésnapi ünnepélyére!
- De azok a partik olyan lehangolóak... minden évben.
Estebannak nem tetszett húga negatív véleménye.
- Talán ebben az évben más lesz!
- Lehet. Különben is, a herceg tartozik nekem egy tánccal!

*

Camelotban már készülődnek a születésnapi ünnepélyre. A lehető legtöbb ember dolgozik a báltermen, hogy berendezzék. A király még egy Sheamus Pendragont ábrázoló szobrot is szeretne a terem bejárata mellé. Sajnos ám, Uther figyelmét leginkább Peter, Susan, Edmund és Lucy terelte magára. A király utóbbi három napja azzal telt, hogy ügyelt arra, hogy a herceg és a négy idegen minél kevesebb időt töltsön együtt. Most is ezen gondolkodik a trónon ülve. Várnia kell, amég Esteban megérkezik, mert csak az ő egyetértésével bizonyosodhat meg arról, hogy valóban Narnia eltűntnek hitt uralkodói flangáltak-e Camelot határánál. Végtére is... Uther nem állhat oda eléjük és nem kérdezheti meg őket, hogy véletlenül nem Narnia uralkodói-e. Arra viszont tényleg ügyelnie kell, hogy Arthur ne tudja meg, hogy kik is ezek a fiatalok. Mindig is nehezen kezelhető volt, amikor Uther elhallgatott előle valamit. És most mi lenne, ha kiderülne Uther félelme? Arthur bizonyára azt hinné, használhatatlannak vélik és nincs szükség a segítségére. 

Uthernak cikáztak a gondolatok a fejében. Hüvelyk és mutató ujjával az állát lassan vakarászta. Az őrök hirtelen kinyitják a szoba ajtaját. 

- Hivatott felség? - sétált be Merlin, aki tetőtől talpig koszos volt, mert épp befejezte Arthur lovának lecsutakolását... és ez a ló kifejezetten utál mosdani. 

- Miért állsz elém ilyen mocskos külsővel, Merlin? 

- Óó... sajnálom felség! Arthur lova nem nagyon akart mosdani.

- Eltekintek ettől. Ma estére mosakodj meg! Nem szeretném, hogy így szolgáld fel az étkeket a vendégeimnek!

- Igen is, felség! Miért hivatott? 

- A négy alvajáróról van szó - Uther felállt a trónjáról és az ablakhoz sétált. - Azt akarom, hogy mindenhova kövesd őket! És ne hagyd, hogy szóba elegyedjenek Arthur herceggel!

- Miért, felség? 

- Nem érint téged! Csak annyi a dolgod, hogy ne veszítsd őket szem elől és tarsd őket távol a hercegtől. 

- Igen is, felség! - Merlin meghajolt és kisétált a teremből.

A szolga visszament a szobájába, hogy megmosakodjon. Amikor belépett, a nagybátyja, Giaus lelkesen lapozgatta a könyveit.

- Hogy nézel ki, a jó Isten szerelmére! - mondta a vén férfi, mikor meglátta a nyakig koszos fiút.

- Tudom... a király is figyelmeztetett rá. 

- Nagyon helyes! Mosakodj meg gyorsan! 

- Még mielőtt mosakodnék... - ráncolta szemöldökét a szolga. - Mit gondolsz a négy vendégről? 

Vagy a sors fintora vagy a véletlen műve, de Edmund éppen a szoba előtt sétált el, amikor Merlin a "négy vendég" szót mondta, így megállt hallgatózni.

- Nem tudom. Nem nagyon érdekelnek, mivel nekem nem kell foglalkoznom velük! 

- De mégis... van bennük valami. 

Edmund teljesen összezavarodott. 

- Mire gondolsz?

- Ezt csak a te fülednek szánom! - Merlin leült Giaus mellé. - Uther azt akarja, hogy kémkedjek utánuk és hogy ügyeljek rá, hogy ne beszélhessenek Arthurral. Nem értem a dolgot... ez fura! 

- Elég, ha a király tudja, mit akar, Merlin. Mindig lesznek olyan dolgok, amiket nem oszt meg a népével. 

Edmund  nem hitt a fülének. Kémet küldd utánuk a király? De miért?
- Mi oka van a királynak erre? - Merlin ugyanazt gondolta mint Edmund.
- Figyelj ide, Merlin! Nem akarom többször elmondani: ha a király ennyire félti Arthurt attól a négy idegentől, biztosan van rá jó oka... szerintem maradj távol tőlük, hiszen még azt sem tudjuk biztosan, hogy nem Nottingham határánál jöttek-e át!
- Ez igaz - Merlin nem nagyon hitt ebben a történetben, de mivel a király utasította rá, így nem volt más választása: kémkednie kellett.

Edmundon végig szaladt a hideg. A király ennyire paranoiás lenne? 

*

Camelotban az utóbbi napokban a Nap különösen fényesen ragyogott az udvaron munkálkodó emberekre. Boldogan dolgoztak a meleg időben.
Az udvarra egy lovag vágtat be a lován és rákiabál az emberekre.
- Emberek! Mindenki álljon félre! - emelte magasba a kardját. - Vigyetek az útból minden szemetet. A király első vendégei megérkeztek.
A jobbágyok és a többi munkás hamar elkotorták az útból a szemetet, szalmát és egyéb dolgokat. A lovas félre állt a kapuból, mire egy hintó gurult be a palota bejáratához vezető lépcső elé. Két fekete ménes húzta a sötét kék hintót, amiből Esteban és Miranda szálltak ki. Utitársuk a házuk kertésze, Milgard volt.
Miután a testvérpár kiszállt az elegáns hintóból, addigra a király, Arthur és Uther mostoha lánya, Morgana a lépcsőn lesétálva, mosolyogva üdvözölték őket.
- Esteban. Miranda. - Uther boldogan megölelte mind a kettő Rowlingot. - Már nagyon vártam, hogy megérkezzetek! - Az az igazság, hogy őt nem is nagyon érdekelte, hogy Miranda jön-e vagy nem, mert csak az járt a fejében, hogy Esteban átvizsgálja a terepet.
- Mi is vártuk az érkezést, felség - Estebannak fülig ért a szája. Megfordult és bal karjával megfogta Miranda csípőjét és lágyan Uther elé tolta a lányt. A barna hajú lány szúrósan ránézett Estebanra, hogy jelezze, többet ne lökdösse.
- Királyom - Miranda nőiesen megmarkolta szoknyája két oldalát és meghajolt.
- Napról napra szebb leszel, leányom! - Uther megcsókolta Miranda jobb kezét.

*

Edmund a szobájába rohant, ahol a többi testvére volt. Lucy és Susan Cornelius doktor könyveit olvasgatták, míg Peter fel-alá mászkált a szobában.

- Figyeljetek! - Edmund olyan hirtelen rontott be a szobába, hogy Lucy ijedtében eldobta a könyvet. 

- Mi van már? - Peter a válláig emelte a kezeit és összeszorította mind a kettő szemét. Edmund lelkesen becsukta maga mögött az ajtót. 

- Nem biztos... de... - Edmundon még látszott a jele annak, hogy nem értette teljesen azt, amit Merlin mondott. - ... hallottam Merlint, amikor azt mondja valakinek, hogy a király azt parancsolta neki, hogy kémkedjen utánunk. 

- Tessék? - Peter még mindig a összeszorított szemekkel beszélt. - Ez biztos? 

- Igen. Ezt tisztán és érthetően hallottam, de van itt még valami - Lucy szinte rámeredt a bátyjára. - Uther nem nagyon szeretné, hogy akármelyikünk is Arthur közelében legyen. 

- Biztosan félre értettél valamit, Edmund - Lucy felállt az ágyról és Peter mellé sétált. - Uther király egyáltalán nem tűnt...

- Várj csak! - Susan úgy szakította félbe Lucy mondandóját, mintha valami nagyon okos jutott volna az eszébe. - Elég furcsa arcot vágott, amikor azt mondta, hogy maradhatunk, amég nem derül ki, hogy kik vagyunk és hogy honnan jöttünk. 

- De hiszen ő király! - Peter erőltetetten rázta a vállát. 

- Pont ez a lényeg - Edmund és Susan gondolkodása kezdett egybe fonódni. - Peter, Lucy, gondoljatok bele: itt vannak a narniai uralkodók, különösen furcsa arckifejezéssel bele megy, hogy itt maradhassunk egy időre, aztán kémet küld utánunk. Szerintem félti a koronáját.

- Tőlünk? 

- Edmund mondd valamit! - Susan úgy bólogatott Lucynek és Peternek, mint akit megrázott az áram. - Lehet, hogy azért vagyunk újra itt, mert Lucy ezt akarta, vagy... lehet, hogy azért, mert újra szükségük van ránk.
- És mégis kiknek? - Peter még mindig nem hitt semmiben.
- Peter, kérlek szépen, gondolkozz! Először Lucy kívánsága, aztán a 150 évvel későbbi Narnia... és Caspiannek semmi nyoma.
- Még szép, hogy nincs. - Lucy szemében látszott, hogy szíven szúrta, hogy állítólag a király nem bízik bennük. - Arthur azt mondta eltelt 150 év s ráadásul háború is volt. Így egyáltalán nem csoda, hogy Caspian meghalt.
- Biztosan nem halt meg! - Susan szinte torokkal mondta ki ez előbbi mondatot, amely mind a három testvérét megrémisztette.
- Öhm... Susan... - Edmund gyengéden elkezdte simogatni Susan vállát. - Nem hiszem, hogy Caspian élne, hiszen... ez... akárhogyan is nézzük lehetetlen.
- Aslan nem engedné, hogy Caspian meghaljon.
- Susan - szólt Peter. -, elég a csetepatéból! Teljesen felesleges, hogy ezen törjük a fejünket. Az is lehet, hogy Edmund rosszul értelmezte a dolgot, ahogy Lucy is mondta.
Edmundnál betelt a pohár. Akármikor, ha "sors döntő" pillanat volt alakulóban, vagy legyenek azok kisebb tréfák, tízből kilenc azzal végződik, hogy Peter és Edmund összekapnak. Eszünkbe juthat az is, amikor Lucy 10 évesen megtalálta a ruhásszekrényt és Edmund a fürdőszoba szekrényben focizásról sütött el egy viccet.
- Miért nem hiszel nekem? - Edmund összekulcsolta karjait. - Azt hiszed ezzel viccelnék?
- Nem, nem ezt mondtam. De nem hiszem, hogy Uther király kémeket küldene utánunk.
Edmund is elkezdett bólogatni, ahogy Susan pár perccel ezelőtt. Sóhajtott egyet és látszott rajta, hogy már nagyon idegesíti Peter okoskodása akármi is a téma, s legszivesebben megütni volt kedve.

*

Uther, Arthur, Morgana, Esteban és Miranda a bálterem felé sétáltak.

- Meglátjátok majd, nagyszerű partival ütjük el az időt! - dicsekedett Uther. A többi négy ember vigyorogni kezdett. 

A bálterem ajtaja tárva nyitva állt, hogy a munkások gyorsabban tudjanak ki-be járkálni. A király mindenkit bevezetett a hatalmas szobába.

- Arthur, Morgana. Kérlek, vezessétek körbe Mirandát és meséljetek neki az ünnepély újdonságairól - intett Miranda felé Uther. 

- Hölgyem! - Arthur kinyújtotta a kezét Mirandának, aki ugyan megfogta a herceg karját, de Morgana után is kapkodott, hogy mindkettőjük kezét foghassa. 

- Uram. Mi okoz önnek ekkora aggodalmat? - Esteban halkan kérdezte a királyt, amikor Mirandáék már elég távol voltak. 

- Nos, fiam, mennyit tudsz Narniáról? 

- Hát... öm, nos... elég sok mindent. Miért? Jóuram, ön tiltotta meg nekem, hogy efféle dolgokról beszéljek. 

- Ebben az esetben kivételt tehetek. A minap a herceg találkozott négy - Uther a tenyerébe szorította a hüvelyk ujját és mutatta Estebannak a négyest. - idegent, akik Nottingham és Camelot határánál lófráltak. S Narnia után kérdezősködtek Arthurnál, így...

- Elnézését kérem, uram, de bolondság lenne azt feltételezni, hogy ez a négy idegen volna Narnia uralkodója!

- Még akkor is ezt mondanád, ha ezt a négy idegent Peternek - Estebannak felcsillant a szeme. -, Susannek, Edmundnak és Lucynak hívják? 

- Felség! Biztos ön abban, hogy nem holmi jobbágyokról van szó, akik csupán királyi kényelemben akarnak részesülni? 

- Teljes mértékben, Esteban. Csak annyit szeretnék, hogy győződj meg róla, hogy azok-e, akikre gondolok és a munkád nagy részével már készen is leszel!
- Egy részével?
- Hogyha helyes a belátásom, lesz itt több munka is.
Uther és Esteban halk beszélgetését egy katona zavarta meg.
- Uram, Megérkeztek Beruna uralkodói és családjuk!
- Kiváló. Esteban, ha megbocsájtasz.
- Persze... - Esteban értelmetlenül nézett Utherre.
Uther elsétált a katonával, hogy üdvözölhesse a berunai népeket. Esteban bámulni kezdte Mirandára és a két Pendragonra, akik a szoba falán csüngő festményeket csodálták.